Szöveges mező

Elérhetőség:  orihime@freemail.hu

Naptár
Szavazás
Hogy tetszenek a verseim?
Nagyon jók!
Nem az én stílusom.
Lehetne jobb is...
Elmegy.
Csak egy kicsit...

Egy pillanatig higgy a mesében,
egy kicsit engedd, hogy szabadabb légy
s hercegnőként megpillanthasd a herceget,
ki ha nem is fehér lovon érkezik,
de szíved máris a rabságába esik.

Csak egy kicsit, csak egy kicsit...
Hadd álmodozzak még...
De dörömböl a valóság,
s darabokra hullik az álom,
hogy magad alakíthasd a jövőt,
még ha nem is oly könnyű.
De ez a te valóságod,
a herceget itt kell megtalálnod.

 
A hang hatalma

Zongoraszó hallik,
lágyan elringat,
lelkembe lopódzik,
egy gyenge pillanatban.

Dobozba kéne zárni,
mi mindig itt van velem,
s ha úgy tartja kedvem,
akkor kiengedem.

Kiengedem, hadd szálljon a magasba,
repüljön a madarakkal,
lássa a végtelent.
Szóljon a csendben,
lelkem szépítse meg,
míg meglehet.

Emelkedjen feljebb,
túl a felhőkön.
Hozzon fénycsóvákat,
mik megvilágítják a mindennapokat.
Elűzzék a rosszat,
maradjon csak a szép,
essen le a lepel,
ne takarja többé, azt amit nem kell.

 

Múlt

Nincs ami letarol.
Nem állít meg senki!
Sötét álmom kúszik,
s mindenki feje fölé omlik!

Düh, bánat, szenvedés,
csak ez éltet,
S ha erről le kell mondanom
az élet már fabatkát sem érhet.

S mégis változok,
mert van kit szeretni, s már tudok.
De emlékem már nem él,
hogy kevésbe fájjon neki, csak azért.

Egyedül vagyok,
egyedül csak én.

A magánnyal birkózom
soha fel nem adom.
Nem maradhatok alul!
Mindig erősnek kell maradnom!

Új életet kezdek,
ha kell hát egyedül,
de szép tiszta élettel,
a halál árnya nélkül.

 
Túl, túl mindenen

Hullik a virág szirma, beletép a szél
s csak fújja, fújja míg elég messzire nem ér.
Túl viszi a hegyen, dombon,
S a magvaival együtt lágyan elringatja.

Ismeretlen tájra hozta,
hol mindig borús az ég.
Ezért jó mélyen eltemeti, hogy ne féljen,
míg a nap fel nem kél.

Magocska lenn magányos,
várja már, hogy kikeljen,
s szirmát bonthassa a kikeletben.

De a felszín nem oly szép,
körbe - körbe háborúk.
Fegyverdörgés, vérontás,
keseredett csatározás.

és mégis, mit sem tud magocska,
csak nő s nő hajthatatlan,
míg egy sötét hajnalban
szirmát bontja a tavaszban.

Nem retten meg attól mit lát,
hívja a szelet
hordja a magját, messze, messze,
túl, túl, mindenen.

Telnek múlnak a napok
s egy meggyötört reggelen,
gyermekei virágot ontanak a rettenetben.

S mikor csatába indulnak a népek,
a rétet látják,
a vértenger rétet,
hol milliárdnyi színes virág
bontogatja harmat szirmát.

Gondolatot adott virág,
mind, mind különbözőt,
túl vitte a magját,
túl, túl mindenen!
keserűség, bánat, szenvedés,
egy pillanatra eltűnt mind.

De a kényszer nagy úr,
nem mindenkit hat meg e csoda,
s nem maradt el a beígért csata.

A lenyugvó nap fényében
milliárdnyi színes virág,
eltaposva az összes,
vérben ázva, betakarva,
túl, túl mindenen,
a narancsos derengésben.

 

Letűnik a remény

Csöppen, csöppen,
megtörik az állóvíz.

Fodrozódik, hullámba csap,
kemény sziklát takargat.

Vissza veri a nap fényét,
ragyog csillog a kékje,
nem eresz bűvöl, leláncol a szépe.

Pedig keserű ő, nem oly szabad,
vissza veri őt mindenki,
s elveszik a kincset mit ő adott
és nem marad más utána,
mint a csonka álmok maradványa.

Védekezel: nem én tettem!
De sokan mások,
s a sokból rengeteg lett!

A szó nem ér semmit,
tettek kellenek.
Mert a remény nem sokat ér
ha senki nem cselekszik,
dolgos kezek, gondolkodó emberek,
ők azok kik cselekszenek.

Hogy a tenger, óceán
ne a letűnést mutassa.
Legyen álma mindenkinek,
s e képhez igazán illik a kék,
a csillogó tajték habok s a tiszta víz.

Vigyázzunk rá, tegyünk érte,
ne szívjuk ki életét,
had maradjon továbbra is ő,
ki álmot ad s készít nekünk,
utolsó reményünk!

Szöveges mező

Lavati Bettina

1991.12.23

Gondolatok, rímek, lelkem elzárt szegletei mögül.

Diavetítő